Boldogtalan gyermek...

 









 

... a boldogtalanság az ember alapállapotává vált, elsősorban a nevelésnek köszönhető. Amikor egy gyermek megszületik, minden idegszálával a környezetét lesi: lénye tiszta mezejére, a külvilágból eltanult minták építik fel személyiségét. Mikor egy gyermek békésen gyönyörködik az életben, vagy épp boldogan elmerül a játékai között, a kutya sem törődik vele, sőt, a szülei örülnek, hogy csend van végre, s megnézhetik a tévében a meccset, vagy az aktuális szappanopera következő részét. Ha a gyerkőc hangosan kacagva boldog, még rá is ordítanak, meg is büntetik, mert hát nem hallják, mit sugároz nekik a Doboz... ám amint beteg lesz, azonnal szeretetteljesen fordulnak felé, azonnal kitüntetik figyelmükkel. A gyermek rájön, hogy csak akkor kapja meg azt a figyelmet, amit szeretne, csak akkor lesz "jó" gyerek, csak akkor kap szeretetet az ordítás helyett, ha beteg, ha szomorú. így válik hát egy ember személyiségének alapjává, a létezése alapállapotává a boldogtalanság...

Szeresd a gyermeket!

Szeresd a gyermeket! Ne legyen bús, komoly,
Szemének tükriből játsszék örök mosoly.
Maradjon a gyermek: gyermek, míg csak lehet,
Majd érzi súlyosan ő is az életet.
Hintsen a kikelet tarka virágokat,
Daloljon a madár az árnyas lomb alatt.
Csörgesse a patak csillogva gyöngyeit –
Töröld le gyöngéden a gyermek könnyeit!

(Pósa Lajos)

Egy gyermek...

Egy gyermek egyedül a könyvével valahol bent a lélek titkos szobáiban saját képeket alkot, amelyek minden mást felülmúlnak. Ezekre a képekre az embereknek szüksége van. Azon a napon, amikor a gyerekek fantáziája többé már nem tudja megalkotni őket, azon a napon az emberiség szegény lesz. Minden nagy dolog, ami a világban történt, először egy ember fantáziájában történt, és hogy a holnap világa hogyan fog kinézni, nagyrészt annak a képzelőerőnek a mértékétől függ, amit azok birtokolnak, akik éppen most tanulnak meg olvasni. Ezért van szüksége a gyerekeknek könyvekre. (Astrid Lindgren)

Mese

Elmondanék neked
Egy csodás, szép mesét,
Hogyha gondod támad
Ez adjon új reményt.
A gyermekkori álmok,
Itt újra élednek,
Ezer színnel festik ki,
Az egész életed.
Ezért bízz a szépben,
Az igaz mesékben.
Szárnyalhatsz az égben,
Vagy táncolsz a vízben.
És mint lámpák fénye,
A sötét estéken,
Elűzik a szörnyet,
A gyermek szívében.
Ha már minden veszve,
Még megmarad a hit.
Álmaiddal szíved,

A jövőbe tekint.
Ne felejtsd el soha,
A mesék bölcs szavát:
Mert a jó elnyeri,
Mindig a jutalmát.

Bernáth Zsolt-Az álomküldő

Gyermekkoromban sokat kérdezősködtem arról, hogy hol van az álmok hazája, de senki sem válaszolt. Persze nem azért mert nem akartak, hanem mert senki sem tudta a választ. Aztán egyszer álmomban odajött hozzám egy alacsony, kopasz emberke. Fehér kabátot viselt, olyan volt, mint egy picike angyal.

- Még sohasem mutatkoztam be neked. - mondta. - Én vagyok az Álomküldő.

Kicsit megilletődötten nyújtottam a kezem, és megmondtam a nevem. Az emberke mosolygott. - Én küldöm neked az álmokat. - mondta. - Tudod, van egy nagy fiókom, olyan, mint amilyenben te a zoknijaidat tartod, és ott vannak az álmok bent egy nagy könyvben. Én választom ki őket, aztán az álmodókhoz küldöm. De te is megrendelheted őket, ha akarod.

Egy pillanatra eltöprengett, aztán hozzátette: - De az emberek nem nagyon szoktak álmokat rendelni.

Nagyon megörültem az Álomküldőnek, és nyomban ezernyi kérdésem támadt. - Milyenek az emberek álmai? - kérdeztem. - Te olyan sokat ismersz, mondd, van különbség egy felnőtt és egy gyerek álma között?

- A gyerekek álma színesebb. - mondta. - Ők még mernek álmodni, és szeretnek sokat nevetni az álmokon. Ezért ők vicces álmokat kapnak tőlem. A felnőttek többsége már nem engedi be a fejébe ezeket az álmokat. Hiába küldök nekik játékos tündéreket, ők gonosz manókká varázsolják őket. Nem tudom, hogy mit tehetnék. - tárta szét tanácstalanul a kezét.

Szótlanul ücsörögtünk egy darabig.

- Mondd, hogyan rendelhetnék tőled álmot? - kérdeztem aztán.

- Mi sem egyszerűbb. - felelt az Álomküldő. - Fogj egy darab papírt, és írd rá: ma estére ezt az álmot szeretném, megrendelni, aztán írd rá, hogy mit szeretnél. Tedd a papírt a párnád alá elalvás előtt, és már nincs is más dolgod, mint várni az álmot.

Ekkor felébredtem. Egész nap az Álomhozó járt a fejemben, majd este elővettem egy darab papírt, és felírtam rá, amit álmodni akartam. Elalvás után, aztán egyszer csak ott találtam magam ugyanazon a helyen, ahol előző este. Az Álomhozó hangosan felnevetett, amikor meglátott. - Na, mit mondtam? - kacagott. - Ugye, hogy így kell csinálni? Ezentúl mindennap olyan álmot rendelhetsz magadnak, amilyet csak akarsz. Most pedig sicc, még sok dolgom van, messze még az éjszaka.
Megköszöntem hát a segítségét, és magára hagytam. Attól a naptól kezdve soha nem felejtettem el felírni a kívánságaimat. Ha most benéznél a párnám alá, most is ott találnál egy darab papírt, és rajta az álmaimat.

Gyermekkor

A gyermekkor virágos kertjéből ne vágyj kilépni oly korán,
Mert örömödnek mindjárt vége szakad,
ha túl vagy már a gyermekkor hajnalán.
Maradj benne míg csak lehet,
Kevés örömöt nyújt a zord való,
Az életet csak addig élvezheted:
míg
GYERMEK vagy
BOLDOG és ÁLMODOZÓ.

Ártatlanság

Boldogan kacagnak ránk a csillagszemek,
amíg nem láttatjuk velük a könnyeket.

Csodálkozva néznek, tiszta szívvel látnak,
álmai a világ ártatlanságának.

Szemük, mint nyári ég, oly ragyogón tiszta,
tükröt tart a mának a holnapok titka.

Szívünk magasáig kell azt felemelni,
kinek szemeiben fény szeretnénk lenni.

Idézzük a mába azt a tisztaságot,
mit az ember egykor gyermekszemmel látott!

Mosolyukban játszi szivárványfény lángol,
komor-sötét égre csillagot varázsol.

Angyali álmaik, amit megálmodnak,
ígéret a mának, hogy felnőhet holnap.

Csengő nevetésük, mint angyali szózat,
csilingelőn szólja igazát a szónak.

Nem veszhet el addig az ember reménye,
amíg csillag ragyog gyermeke szemébe’.

(Körmendi Gitta)

Gyermekkori kert...

 
A fűben sárga almák elhevertek.
Csipkés árnyékút szárnyas fénybe vitt.
Bogár bandukolt kunkori levélen,
s élveztem: az ég rám kéket terít.

A nyár hintája messzeségbe lendült,
majd visszatért, s kigyúlt a fák alatt
magányom, mit adtál, mosolygó isten:
drágakőszikrás szépség-pillanat.

A felnőttekben én sohasem bíztam.
Maga módján mindegyik szeretett,
de gyermeklelkem mindegyik lenézte, -
szeretettől is kaphatsz sebeket.

A kertbe bújtam el, az lett hazámmá,
- előttem és mögöttem börtönök -
de ott az ég rám terítette kékjét,
s könnycseppbe is tündérarc költözött.

Kert volt? Inkább létnek hitt életem volt,
s képzelt édenhalálom, gondtalan,
és mámorédes sárga illatában
meg-megfürdettem álomtest-magam.

Felnőttként már, tudom, semmit sem érek.
Átzuhogok múltbéli kerteken.
Hiába-szó száll, sírhat már a lélek:
az a tündérarc nincs többé velem.

A gyermeket a felnőtt meg nem érti, -
s fel sem fogja, hogy milyen nagy baj ez!
Csak gyermekkorban varázsol a szépség,
a csillag, mely kertek fölött remeg,

ha itt az este, madarak sietnek,
s neszekkel telt ágrejtély, holdidő
bűvöl szívet - és lesz felejthetetlen,
ha minden más már elfelejthető.

(Lelkes  Miklós)

Gyerekkoromban...

Gyerekkoromban mindig a csodát

hajszoltam, csak ködös ábrándjait

szerettem, nem érdekelt a világ,

melyben csak kurta pillanatokig

éltem, s e gyötrő pillanatokat

elvetettem aztán legtitkosabb

álmaimba - s nem lett álombeli

világom komor, mint az igazi.
 

(Mihail Lermontov)

Ellen Nitt-Ha ismerlek...

Ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat,
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet,
minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.
A hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketén csilladozó, mély vizükkel,
a víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
(a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.
És azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt -
neked ajándékoztam volna azt is,
utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.

Édes kismackóm...

Azt élet olykor váratlan fordulatokat vesz...az amire azt hitted egyáltalán nem kell neked, mégis az hiányzik a legjobban.Mint egy Mackó amit pici korod óta nyüstölsz, azzal alszol,azt szorítod magadhoz mikor szomorú vagy és a kis bundája letörli a könnyeid, kis barna gomb szemei olyan megbocsátóan néznek rád, és vigasztalnak...mire a végén megnyugszol.Aztán persze mikor már azt hiszed felnőtt vagy és nincs erre szükséged, kicsit felteszed a mackót a polc tetejére hogy azért persze lásson téged...de mikor újra minden olyan reménytelennek látszik és sok sok csalódás ért, amit persze nagy büszkén igyekszel saját magad megoldani EGYEDÜL miközben számtalan emberben csalódsz...Bizony be kell látnod, hogy rosszat csináltál és helytelen a mackót feltenni a polc tetejére, hát ideje bocsánatot kérni , megölelgetni és visszatenni oda ahol igazából van a helye.Melletted!Hogy mindig tudd, ő mindig ott lesz és meg vigasztal és a maga módján meg is ért még ha néha csak bámul rád kicsit butácskán...igen a barna gomb szemeivel...Ami mégis annyi szeretetet és törődést,biztonságot sugároz!

Sajnálom kis Mackóm! Édes kismackóm...

Kislánykorom kacaja...

Kislánykorom kacaja itt lebeg felettem.
Kapaszkodom belé, s érek még mellé.
Eszembe jutnak, min egykor nevettem,
Itt volt mindig velem, csak feledtem.
Nem illúzió már mit érzek
Mit nem értettem, most értek.
Ezüsteső szívemben.
Tündöklő boldogság,
Édes vigasság,
Kellesz nekem!
Életem,
S létem
Éneklem.

Három olyan dolog van...

"Három olyan dolog van, amelyet mindig eltanulhat a felnőtt a gyerektől: hogy kell ok nélkül örülni, hogy kell mindig valamilyen foglalatosságba merülni, és hogy kell kíméletlenül kiharcolnia magának azt, amit ő akar."

(Paulo Coelho)

Életkép...

 

Az ember megszületik, felnő,
Gyerekből lesz felnőtt,
Tanul majd dolgozik,
Néha sajnos otthon is,
Szerelmes lesz, szülő lesz,
Nagyon, nagyon boldog lesz,
Megöregszik, majd örökre elmegy.

Bárcsak ilyen egyszerű lenne,
De akkor nem úgy hívnák: ember.

Egy napon, mikor elkezdődik életünk,
A semmiből egy furcsa valamibe érkezünk.
Új még minden, tudatlanok vagyunk,
Mindent az ösztöneinkre hagyunk.
De már az első pillanatban elkezd csírázni a tudat,
S az élet szép lassan mindent megmutat.

Minél többet tudsz, annál nehezebb az élet,
Annál több öröm, de bánat is érhet.
Gyermekként még a szülői világban élsz,
Ahol minden lépésednél egy kéz óv és véd.
S lehet, hogy van, amit nem értesz még,
Mégis ilyenkor még minden olyan szép.

De ahogy múlnak az évek, s felnősz,
Szép lassan majd te is rájössz,
Hogy az élet nem szól másról, mint küzdelemről.
 

(Nyiraty Gábor)

Néztél már gyerekszembe?

Néztél már gyerekszembe? Pár éves gyerek szemébe. De nem úgy felszínesen, ahogy mi egymásra nézünk - hanem komolyan. Kíváncsian. Mélyen. Édenkerti tekintet ez. Zavartalan békés. Tiszta. És... boldog? Igen, boldog. De nem úgy, hogy örömteli, hanem úgy, hogy egységben él önmagával: egy olyan világból néz, ahol nincs még hasadtság, dráma, - ahol a lélek még nem koszos. (Müller Péter)

Őri István-Gyermekünk

 


A gyermek még védtelen
a gyermek nem tudja, mi a félelem
a gyermek bátor és merész
vakmerőn tettre kész.

A gyermek még boldog és gondtalan
kacag mindenen s minduntalan
szemében röpke vendég a bánat
kis szíve érzi: mindenre van bocsánat.

A gyermek lelke hófehér
illatos kalács, puha, lágy kenyér
mit gyúrhatsz, ronthatsz és törhetsz
de mit oltárra is felemelhetsz
ha türelmes szód nyomán
kivirágzik benne a szeretet-erény.

Óvjad hát mindig gyermeked
törékeny virág ő, könnyen földre hull
úgy szólj hozzá, mint Isten angyala
légy te is teljes lényegedben
a türelem és szeretet maga.

S ha fedded is, érezze meg:
kemény a szó, de mögötte végtelen a szeretet
ne költözzön szívébe rettegés
álma legyen mindig édes,
szelíd, tejszagú szendergés.

Ha mindezt híven megteszed,
ha kicsinyed óvod, védelmezed,
benne Isten száll le rád
s Őt látod akkor is,
ha rád villantja tündéri, pajkos mosolyát!

Amikor kislány voltam...

 

Amikor kislány voltam, valóban komolyan azt hittem, hogy a fák meg a virágok ugyanolyan lények, mint a madarak, vagy az emberek. Hogy gondolkozni tudnak, és beszélgetni is szoktak egymással. És hallanánk is, hogy mit beszélnek, ha igazán megpróbálnánk. Csak el kéne távolítani a fejünkből minden egyéb hangot, egészen csöndben kéne maradni, és nagyon erősen figyelni. Néha még most is azt hiszem. Csak soha nem tudunk elég csöndben lenni..

(Truman Capote)

Te vagy a csoda!

Életünk minden másodperce az univerzum új és egyedülálló pillanata, egy pillanat, mely soha többé nem tér vissza. Ezzel szemben mire tanítjuk a gyermekeinket? Arra, hogy kettő meg kettő az négy, és Párizs Franciaország fővárosa. Mikor tanítjuk meg őket arra, hogy mik valójában? Mindegyikünknek azt kellene mondanunk: - Tudod, mi vagy te? Csoda. Páratlan a magad nemében. Soha ezelőtt nem született hozzád fogható. Csodálatos a lábad, a karod, az ügyes ujjad, a mozgásod. Lehet belőled Shakespeare, Michelangelo vagy Beethoven. Képes vagy bármire. Igen, te vagy a csoda. Vajon, ha felnősz, tudsz-e majd ártani valakinek, aki éppolyan csoda, akárcsak te magad? Mindannyiunknak azon kell fáradoznunk, hogy a világot gyermekeihez méltóvá tegyük. (Pablo Casals)

Akit sokszor bántottak...

 
Akit sokszor bántottak igazságtalanul, csak az tud szívfacsaróan nyugodt és bölcs lenni. 
Aki a szívében hordja a végtelen szomorúságot, az már nem hisz az emberi jóságban.
Aki már nem akarja, hogy szeressék, mert megtanulta, hogy a szeretetet el lehet veszíteni.
Aki már nem akarja, hogy törődjenek vele, mert megtanulta, hogy a törődésnek ára van.
Aki azt tanulta meg, hogy az emberek között csak érdekkapcsolatok léteznek.

Aki úgy érzi, hogy gyermekkorában senki sem tekintett rá rajongással a szemében...
Aki úgy érzi, hogy az édesanyja sosem ölelte úgy, hogy érezze, eggyé váltak és feloldódtak a határaik az anyai ölelésben...
Aki úgy érzi, hogy sosem állt mellette senki védelmező tigrisként...
Aki úgy érzi, hogy az édesapja sosem volt büszke rá...

Aki sokat szenvedett a szeretetlenség érzésétől, és már azt is elfelejtette, milyen érzés vágyódni a szeretetre, talán észre sem veszi, amikor elsétál a szeretve lenni lehetősége mellett.
Gyerekkorban elszenvedett traumák az egész életünkre kihatnak :(

Pillangó

Színes kerti virágok közt

guggoltam gyermekként

lélegzet-visszafojtva,

s a pillangó nem sikoltott,

mikor összecsippentettem,

szárnyaihoz kapva győzedelmesen.

- Megvagy - kiáltottam boldogan -,

ne félj, elengedlek, csak egy

kicsit még hadd gyönyörködhessek!

Ám eleresztve meseszép szárnyai

hímpora ujjaimra tapadva

mintha csúfondárosan kérdezte volna:

- Megérte? Ha ujjad fogja szárnyát,

úgysem láthatod, mi van alatta,

akkor hát mi értelme volt?

Lepkém többé nem szállt,

csak sebzett madárként poroszkált

boldogtalanul a porban tovább...

Örömöm, amilyen gyorsan jött,

olyan hirtelen semmivé vált,

a visszafordíthatatlanság

könnyei égettek, szívem sajgott, fájt...

A tanulság örök. Csak nézni,

de érinteni soha az élet sok csodáját!

Mert vannak dolgok, melyeket

nem birtokolhatsz,

csupán látványától,

s az érzéstől, mit általa átéltél,

lehetsz csak boldogabb.

(Magdileona)

Mindenki jónak születik...

Mindenki jónak születik. Kedvesnek, ártatlannak. Régebben mindig elnéztem, hogy mennyi csodálatos gyermek van a világon. Mindegyikük oly édes és tiszta. De hová tűnnek el, amikor felnőnek? Mert a felnőttekben már nem találtam meg őket. Hová tűnik a derű, a mindenkit átölelő szeretet, az érdektelen, tiszta őszinteség? Tudom: felnőtté válnak. A gyermekeket nem az értelem szigorú, érvelő, rideg törvénye, hanem a szív meleg, bársonyos egységérzése vezeti. De vajon mikor lesznek felnőttek? Hol van az a pillanat, amikor hamisság vegyül a tisztaságba? Mikor lesz az érték érdekké? Ezt a folyamatot az ember másokban nem képes követni. Csak saját magában figyelheti meg, ha szerencséje van. Azt is csak akkor, ha megáll a rohanásban, lelassít, befelé fordul és önmagára tekint. Aztán ha már az ember számító felnőtté vált, feltevődik néhány kérdés. Érdemes-e jónak lenni? Lehet-e ebben a világban jónak lenni? Nem okozza-e vesztünket a jóság? Nem egy naiv utópia a kétezer éves mondás, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel? Még a vak is látja, hogy a hazugoké a világ. Vajon nem fojt-e meg az őszinteség? Tényleg az elfásult, a megszokott, a könnyebb út a helyesebb? Okosabb dolog a világ kedvéért álarcot öltenünk, ahelyett, hogy saját tiszta énünket hagynánk megmutatkozni? Valóban képesek vagyunk azt tenni, amit szeretnénk? Vagy többnyire azt tesszük, amit elvárnak tőlünk? Ezek a kérdések sosem hagytak nyugton, akkor sem ha saját arcommal próbáltam élni, akkor sem ha idegen maszkot próbáltam ölteni. Aztán jött az isteni szerencse. Megnézhettem önmagam belülről, betekinthettem a mélységbe. És ott, saját magamban megtaláltam a válaszokat a sok feltett kérdésre. Tömören így hangzanak: igen, lehet jónak lenni, érdemes jónak lenni. A kenyér erősebb fegyver (igenis fegyver), mint a kő. A jóság is fegyver és a jóság kulcs is. Az őszinteség, a szabadság és a tiszta lelkiismeret kulcsa. Nem a megalkuvás a helyes út. Vesd le a maszkodat! Légy egyszerű! Állj ki a sorból, ne menj a csordával! Légy szabad, tedd azt, amit te magad szeretnél tenni. Akkor boldog és egészséges leszel. Mindig azt tedd, ami igazán, vagyis lelked mélyéből boldoggá tesz! Nem kell föltétlen mindenkinek hasonlóan dramatikus lelki átalakuláson átmennie. Sokszor ellentétes dolgokat látunk. Ami egyikünk számára szükségszerű vagy hasznos, az a másik számára fölösleges vagy akár ártalmas is lehet. Ezért nem lehet senkinek semmilyen elvárása. Minden emberi élet önmagában egy teljesen egyedülálló, megismételhetetlen út, amelyen az Egyetemes Tudati Lény utánozhatatlan módon éli önfelfedező tapasztalatait az önbújócska játékában. ...bennünk lakik még valaki. ...nem csak az értelmi lény vagyunk, hanem lelkünk van, vagy talán helyesebb úgy mondani, hogy van egy Belső Lényünk. Azért belső, mert nem anyagi természetű, ezért nem kötött a külső, az anyagi világ paramétereihez. Így az időhöz sem. Halál és születés nem befolyásolja létét. A külső tudás mértéke nem befolyásolja bölcsességét. (Gunagriha)

Egy élet a kezedben...

" Ha a gyerekek kritizálva élnek, megtanulják, milyen megbélyegzettnek lenni. Ha a gyerekek ellenségeskedésben élnek, megtanulnak veszekedni. Ha a gyerekek kicsúfolva élnek, megtanulnak szégyenlősnek lenni. Ha a gyerekek megszégyenítve élnek, megtanulnak bűnösnek lenni. Ha a gyerekek toleráns légkörben élnek, megtanulnak türelmesnek lenni. Ha a gyerekek bátorítva élnek, megtanulnak bizalommal élni. Ha a gyerekek megdicsérve élnek, megtanulják megbecsülve érezni magukat. Ha a gyerekek méltóságban élnek, megtanulják az igazságot. Ha a gyerekek biztonságban érzik magukat, megtanulnak hinni. Ha a gyerekek hitelesen élnek, megtanulják, mit jelent szeretni. Ha a gyerekek elfogadva és barátságban élnek, megtanulják megkeresni a szeretetet a világon.
" A TE GYERMEKEID HOGYAN ÉLNEK?

Belső gyermek...

Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk. S aki még mindig itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. A sírását talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el. Ez a gyermek még itt van. Boldogok a gyermekek, mert övék a Mennyek Országa… Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek ártatlanságával és lelkesedésével szemlélni, nincs értelme tovább élnünk. Rengeteg módja van az öngyilkosságnak. Aki a testét próbálja megölni, az Isten törvényei ellen vét. De aki a lelkét próbálja megölni, az is Isten törvénye ellen vét, csak az ő bűne kevésbé látványos az emberek számára. Figyeljünk oda, mit mond a gyermek, akit a lelkünkben őrzünk. Ne szégyenkezzünk miatta. Ne hagyjuk, hogy féljen attól, hogy egyedül marad, és nem hallgatjuk meg. Engedjük meg, hogy egy kicsit ő vegye a kezébe életünk irányítását. Ez a gyermek tudja, hogy minden nap más, mint a többi. Hadd érezze újból, hogy szeretjük. Tegyünk a kedvére – akkor is, ha ez azt jelenti, hogy olyasmit kell csinálnunk, amit nem szoktunk, és akkor is, ha ez mások szemében ostobaságnak tűnik. Jusson eszetekbe, hogy az emberi bölcsesség isten előtt őrültségnek bizonyul. Ha meghalljuk a lelkünkben lakozó gyermek szavát, újra csillogni fog a szemünk. Ha nem veszítjük el a kapcsolatot ezzel a gyermekkel, az élettel sem veszítjük el a kapcsolatot. (Coelho)

Valamennyien a gyermekkorunkból...

Valamennyien a gyermekkorunkból élünk. Hitedet, boldogságodat, emberszereteted mélységét, de még a tudásod tisztaságát is az határozza meg, hogy mennyire őrizted meg, vagy tiportad el magadban gyermekkorod élményét. Emlékezz vissza mik azok, amik valaha megsérültek benned: rájössz, hogy lényed legértékesebb részei. Tudtad, hogy van jóság, gondviselés. A langyos víz érintése, a meleg kenyér simogatása boldoggá tett. Kis hercegként üldögéltél a járókádban, testvéreidnek érezted a kutyust, a virágszálat, a futó bogarakat. Minden arc mosolygott rád. Varázsvilág vett körül s anyád mellén olyan örömöt és kielégülést találtál, amelyet hiába kerestél később szeretőidnél. Tudtad, hogy a tárgyaknak lelkük van... Láttad még azokat a másvilági lényeket, akiket a felnőttek már nem látnak. Játszottál a szellemekkel és tudtad, h vannak angyalok. Boldog voltál. Ehhez nem kellett pénz, siker és hatalom: pusztán az a tény, hogy létezel, boldoggá tett. Átélted az üdvösség állapotát: hogy a puszta létezés, ha nem zavarja meg a tudatos reflexió, gondtalan, lebegő örömérzettel jár. Tudtad, hogy nincs nagyobb boldogság, mint az, hogy vagy. Nem kell hozzá semmi. ... megélted, hogy benne élsz valamiben vagy valakiben, aki tebenned is benne van. És ez jó. Nagyon jó......... (Müller Péter)

Gyermekké válni újra...

Boldog akarsz lenni, de ahelyett hogy figyelnél, honnan, merről hozza el számodra az élet-mert elhozza, ebben biztos lehetsz, mint ahogy felkel a nap-előre eldöntöd: ki, mikor, hogyan, hol tehet téged boldoggá. S mikor a boldogság kopogtat az ajtódon ajtót se nyitsz, mert meg sem hallod. Minden bajod, gondod, problémád okozója, hogy elveszítetted a benned élő gyermeket, a képességedet az önfeledt kacagásra, az újdonság befogadására, az önfeledt örömre, boldogságra. Gyermekként még tudtad, hogy az élet csak játék, nem több és nem kevesebb. Tudtad, hogy mindig minden változik, s ezt hatalmas izgalommal élted meg. Az egyik pillanatban még sírtál, a másikban nevettél. Ha az egyik ember megbántott, kerestél valakit, akihez odabújhatsz. Ha valami nem sikerült, nekiveselkedtél újra. Próbálkoztál mindig új, más utakon, s ha célba értél átadtad magad az elégedettségnek, a nyugalomnak. Mindig mindenre úgy néztél, mintha legelőször látnád, ezért tartogatott annyi meglepetést a világ. S most felnőttként mikor csodálkoztál rá egy gyönyörű virágra, mikor öleltél át egy fát, mikor nézted meg úgy a társad, a barátod, az embereket, hogy nem csak rájuk pillantottál, de láttad is őket? Ha valami nem jött össze mikor próbálkoztál új ösvényen haladni merészen, bátran, s nem a régi, jól kitaposott rossz úton haladni tovább? Boldog akarsz lenni, de ahelyett hogy figyelnél, honnan, merről hozza el számodra az élet-mert elhozza, ebben biztos lehetsz, mint ahogy felkel a nap-előre eldöntöd: ki, mikor, hogyan, hol tehet téged boldoggá. S mikor a boldogság kopogtat az ajtódon ajtót se nyitsz, mert meg sem hallod. Ha tudnád, hány boldog pillanat mellett mentél el, meglepődnél. Amíg csak ülsz az árnyékban és nyalogatod a sebeidet, hiába süt a nap. Amíg tele a lelked a múltad összes lomjával nem fér bele semmi új. Az élet mindig a jelenben zajlik, csak ezt a napot éled, nem a tegnapot, nem a holnapot. S ha nem vagy itt, ha gondolatban előre meg visszafelé vándorolsz elmulasztod az életedet. Légy itt,légy mindig jelen, egy pillanatra se gondolj arra, ami elmúlt, ami még nem jött el, mert kifosztod magad. Légy gyermek újra, ott benn a lelked legmélyén, s meglátod, kitárul előtted a világ!

Kívánom, hogy így legyen!